III.Fejezet- Nincs semmid, csak hited

III.Fejezet

Nincs semmid, csak a hited

Az erdőben dög szag volt, a hányinger kerülgetett. Bármerre néztem döglött állatok és belsőségeik voltak szanaszét. Nem találkoztam egyenlőre emberi hullával, de nem is akartam. Nehezen mentem, már nagyon fáradt voltam, de nem állhattam meg.Nem akartam, hogy álmomban megöljenek. Vagy mégis? Csak egy rövid ideig tartó fájdalmat vettem volna észre és mindennek vége, vagy nem. Nem érte volna meg, hisz nem tudtam mi van a túlvilágon. 

Sűrűn lepte el a szemem könny, letöröltem, majd eltereltem a gondolataimat.Egy holló károgását hallottam meg, az eddig csendes erdőben, majd szárny csapdosást, és egy holló repült el közvetlen előttem. Az arcomnak verte szárnyát és fel is sértette. Nyilván az ő szárnya is megsebesült, mert a földre zuhant és vergődni kezdett. Letöröltem az arcomról a vért, a madárra néztem, majd folytattam utam.
Már lehetett látni a kopasz fák között a falu házait. Gyorsulni kezdtek a lépteim a templom irányába. Oda nem mehettek be a szörnyszülöttek, mivel megszentelt hely, így lehet többen is lesznek odabent. Mikor már csak pár méterre voltam a bejárati ajtóhoz, szaladni kezdtem, megfogtam a kilincset és teljes erőmből megrántottam. Bezártam magam mögött az ajtót. 
Csak az oltárnál égett két fáklya, így sötét volt odabent. Lassan az oltár felé sétáltam, tudtam, hogy megszentelt hely, de féltem. Mi van ha változtatott ezen a Sátán fia? Nem tudhattam. Az asztalhoz mentem, amin most egy biblia volt kinyitva, rajta egy rózsafüzér, mellette pedig egy gyertya. A kezembe vettem a bibliát és a nyitott résznél halk és remegő hangon olvasni kezdtem:
- Az Úr az én pásztorom -félbeszakítottak.
- Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy. Az Úr Isten jelenlétében eloszlik a szívünkből az élet-félelem és a halál-félelem.
Oldalra fordítottam a fejem, majd elmosolyodtam, mert Joseph volt az, a falu papja. 
- Atyám! -mondtam megkönnyebülten és átöleltem.
- Ó gyermekem, mi jó is látni egy embert az Úr templomában.
- Nem vagyunk többen, Atyám? -vontam fel a szemöldököm, ő pedig leült a fapadra.
- Ülj csak le Marina! 
Leültem és egyenesen a szemébe néztem. A füstös kék szemei alatt ráncok futottak végig, ajkai szárazak voltak, ősz haja pedig kócosan meredt az égnek.
- Sokan elindulnak erre védelemért, de kevesen jutnak el ide. Ez az egyetlen hely, ahol nem árthat senki nekünk, így a szörnyszülöttek ezt veszik körbe a legjobban, nem is értem, hogy juthattál el ide.
- Nem találkoztam senkivel -ingattam meg a fejem.
- Rendben lányom. Mindjárt fel kell a nap, maradnál esetleg, vagy mész tovább utadra?
- Mennem kell Atyám. A bátyám Belmiro-t még az erdőben megölték, nekem pedig élelmet kell vinnem a családomnak, különben éhen halnak, vagy ők is áldozatok lesznek.
- A harangozó ház közel van, viszont mihelyt kilépsz már veszélyben is leszel. 
- Tudom Atyám. De én most utamra indulok.
- Vigyázzon rád az Úr! Dicsértessék a Jézus Krisztust! - bólintott.
- Mindörökké, Ámen. -mondtam és megfogtam a kilincset. Féltem kimenni, de ha itt maradnék, akkor veszélyt hoznék Josephre, meg a családom  is cserben hagynám.
Nagyot nyeltem és lassan lenyomtam a kilincset. Remegett minden egyes porcikám, a lábam gyökeret vetett. Hátulról egy erős szúrást éreztem, majd előre löktek, én pedig a templom elé zuhantam. 
- Miért csinálta ezt? Kérem, segítsen! -lepték el a szemem a könnyek. Mozdulni se tudtam, ha levegőt vettem, szörnyű fájdalmak gyötörtek.
- Sajnálom lányom, de rád már csak a halál várt volna.Megszabadítalak a hamis reményektől.
Próbáltam felállni, de nem ment. A templom ajtaja bezárult és én itt maradtam, véresen és nem tehettem semmit.
"Ha kint látsz egy ismerős arcot, ne bízz benne! Lehet a Sátán kezei közé vette és bábu már kezébe." -jutott eszembe édesanyám utasítása. Nem tudtam semmit sem csinálni, csak hinni, remélni. 
A templom közelében lévő romos ház ajtaja nyílni kezdett, és egy kislány lépett ki rajta.
- Héj! Héj! Segíts! Segíts, kérlek! - kiabáltam, majd köhögni kezdtem. A kezemen vér volt nyomokban. A kislány megtorpant és hátrafordult. Akkor jöttem rá, hogy mit is tettem. 

 Az egyik lábát maga után vonszolta. Szájából, szeméből vér csöpögött, és most egyenes felém jött. Kiabálni kezdem, sikítozni, próbáltam minden erőmmel felállni, de nem ment. Az erős fájdalom lehúzott. Már majdnem odaért hozzám, felnéztem az arcára és akkor eszembe jutott annak az édes, lágy hangú, selyem ruhás kislány Alphonsine.
- Alphonsine? Alphonsine, ne bánts! Kérlek, Alphonsine. Én vagyok az Marina. Kérlek!  - ráztam sírva a fejem. Ő viszont nem volt önmaga, nem mutatott felismerést, sem a saját nevénél, sem az enyémnél. Odaért hozzám és a kezem az orrához, majd a szájához emelte. Ez a hidegség amit a kezén éreztem egy hulláéhoz hasonló.
- Alphonsine -suttogtam a nevét. Ekkor ő térdre rogyott és a földön lévő vért nézte, lehajolt és nyalogatni kezdte. 
- Istenem, segíts! Istenem -néztem fel az égre. A kislány tapintását éreztem meg az oldalamon, majd a másik oldalamra lökött.Fogait a vérző sebembe mélyesztette, majd vettem egy utolsó levegőt.

rainbow_glittercat
Javítva: F.R.G
(17.04.14)