II.Fejezet
Ketten a világ ellen
 | |
| Drevor |
"1980.11.02.
A nevem Marina DePhonese. A családi águnk francia gyökerekhez vezet, bevándorlók vagyunk.
Rampeigo mindig is egy napsütötte, élettel teli falu volt, egészen a Sátán-koráig. Két hónappal a Sátán-kora után vagyunk. Most a régi lakosságnak, körülbelül a fele se él. Megölték őket, vagy öngyilkosok lettek. Ez már az én fejemben is megfordult, mint mindenki másnak. A most hat éves hugomat megakadályozták öngyilkossági kísérletében, pár hete. Kiment az erdőbe, édesapám követte, kíváncsi volt, miért megy oda. Még egy felnőtt is fél egyedül utcára menni, nem hogy egy gyerek, így furcsa volt. Kiállt egy szirtre, imádkozni kezdett és mikor ugrani akart, édesapám visszahúzta. A hugom mondhatni épségben visszatért. Mondhatni? Egy szörnyszülött meggyilkolta az apám, a vérét pedig a húgomra csorgatta, majd elengedte. Akkoriban sok ilyesmit csináltak. A tömegnek több, mint a felét meggyilkolták, egy pár embert viszont meghagytak, hogy hírét vigyék, hogy milyen kegyetlenek. Sosem gondoltam, hogy léteznek ilyen érzéketlen és szégyentelen lények, de mégis. Semmi nem hatja meg őket, nincs szívük. Esetleg a hasukban, amit áldozatukból kitépve, felfaltak.
Mi két szobás házban éltünk kilencen, a legközelebbi hozzátartozók. Minden hónapban ki kell mennie két embernek, táplálékot szerezni, terepet felmérni. Ma én és a bátyám Belmiro mehettünk ki. A bátyám már volt a faluban, de én még nem. Két hónapja nem voltam a házon kívül, csak a bedeszkázott ablakokon lévő kis réseken figyeltem az utcát, de sokszor még akkor is rám szóltak.
- Marina, kislányom? - sétált felém anya, miközben én a bedeszkázott, belakatolt, beszögelt ajtót néztem.
- Igen, édesanyám? -fordultam felé.
Letérdepelt mellém a földre és a szemembe nézett, ami egyre jobban kezdett pirosodni. Tudtam, hogy sírni fog.
- Kérlek lányom, légy óvatos! Rampeigo már nem olyan, mint régen. Ha kint látsz egy ismerős arcot, ne bízz benne! Lehet a Sátán kezei közé vette és bábu már kezébe. Sose meny szabad helyre, ne meny a főutcára, mert ott a legkönnyebb észre venni titeket. Erdőben se sűrűn járjatok, hisz élhetnek ők bárhol.
- De édesanyám, akkor merre? Se eldugott, mellék utcákon, se nyílt helyen...Hát akkor hol? Tudom, hogy aggódsz értünk, hisz édesapánkkal már végeztek...-félbeszakított.
- Béke poraira! -keresztet vetett.
- Béke poraira! -ismételtem meg.
- Csak vigyázzatok magatokra! Ha egy szörnyszülött rátok talál, már nem fog elengedni, mert már nem abban a korban vagyunk. Nem kegyelmezz, gyermekem! Vigyázz! -gördült ki a szeméből egy könnycsepp, letöröltem.
- Vigyázunk. -adtam az arcára egy csókot. Ő bólintott felállt, majd szólt a nagybácsikámnak Jesuanak. Jesua leszedte az ajtóról a deszkákat, nagy nehezen kiszedte a beszögelt szögeket, ki lakatolta az ajtót és lenyomta a kilincset. Az ajtó hosszú nyikorgással kinyílt, anyám suttogta bátyám nevét. Pár pillanatra az ajtó mellett termett, rám nézett és együtt kimentünk. Becsapták mögöttünk az ajtót, mi pedig egyedül maradtunk a Sátán-világa ellen. Utoljára a Mészárlás Éjszakáján láttam Rampeigot, azóta nem. Minden megváltozott. Nem gondoltam, hogy pár hónap alatt ekkora változások történnek. A bátyám már járt kint korábban, mesélte milyenek lettek az utcák, a házak, de nem tudtam elképzelni. És most, mintha egy tűz körül mesélt ijesztő történetbe csöppentem volna.
- Belmiro, mond csak...-félbeszakított, lepisszegett.
- Ne beszélj hangosan! -suttogta.
- Rendben, bocsi. -suttogtam már én is -De Belmiro hol szerzünk mi ételt? -kérdeztem.
Rampeigo mindig is egy napsütötte, élettel teli falu volt, egészen a Sátán-koráig. Két hónappal a Sátán-kora után vagyunk. Most a régi lakosságnak, körülbelül a fele se él. Megölték őket, vagy öngyilkosok lettek. Ez már az én fejemben is megfordult, mint mindenki másnak. A most hat éves hugomat megakadályozták öngyilkossági kísérletében, pár hete. Kiment az erdőbe, édesapám követte, kíváncsi volt, miért megy oda. Még egy felnőtt is fél egyedül utcára menni, nem hogy egy gyerek, így furcsa volt. Kiállt egy szirtre, imádkozni kezdett és mikor ugrani akart, édesapám visszahúzta. A hugom mondhatni épségben visszatért. Mondhatni? Egy szörnyszülött meggyilkolta az apám, a vérét pedig a húgomra csorgatta, majd elengedte. Akkoriban sok ilyesmit csináltak. A tömegnek több, mint a felét meggyilkolták, egy pár embert viszont meghagytak, hogy hírét vigyék, hogy milyen kegyetlenek. Sosem gondoltam, hogy léteznek ilyen érzéketlen és szégyentelen lények, de mégis. Semmi nem hatja meg őket, nincs szívük. Esetleg a hasukban, amit áldozatukból kitépve, felfaltak.
Mi két szobás házban éltünk kilencen, a legközelebbi hozzátartozók. Minden hónapban ki kell mennie két embernek, táplálékot szerezni, terepet felmérni. Ma én és a bátyám Belmiro mehettünk ki. A bátyám már volt a faluban, de én még nem. Két hónapja nem voltam a házon kívül, csak a bedeszkázott ablakokon lévő kis réseken figyeltem az utcát, de sokszor még akkor is rám szóltak.
- Marina, kislányom? - sétált felém anya, miközben én a bedeszkázott, belakatolt, beszögelt ajtót néztem.
- Igen, édesanyám? -fordultam felé.
Letérdepelt mellém a földre és a szemembe nézett, ami egyre jobban kezdett pirosodni. Tudtam, hogy sírni fog.
- Kérlek lányom, légy óvatos! Rampeigo már nem olyan, mint régen. Ha kint látsz egy ismerős arcot, ne bízz benne! Lehet a Sátán kezei közé vette és bábu már kezébe. Sose meny szabad helyre, ne meny a főutcára, mert ott a legkönnyebb észre venni titeket. Erdőben se sűrűn járjatok, hisz élhetnek ők bárhol.
- De édesanyám, akkor merre? Se eldugott, mellék utcákon, se nyílt helyen...Hát akkor hol? Tudom, hogy aggódsz értünk, hisz édesapánkkal már végeztek...-félbeszakított.
- Béke poraira! -keresztet vetett.
- Béke poraira! -ismételtem meg.
- Csak vigyázzatok magatokra! Ha egy szörnyszülött rátok talál, már nem fog elengedni, mert már nem abban a korban vagyunk. Nem kegyelmezz, gyermekem! Vigyázz! -gördült ki a szeméből egy könnycsepp, letöröltem.
- Vigyázunk. -adtam az arcára egy csókot. Ő bólintott felállt, majd szólt a nagybácsikámnak Jesuanak. Jesua leszedte az ajtóról a deszkákat, nagy nehezen kiszedte a beszögelt szögeket, ki lakatolta az ajtót és lenyomta a kilincset. Az ajtó hosszú nyikorgással kinyílt, anyám suttogta bátyám nevét. Pár pillanatra az ajtó mellett termett, rám nézett és együtt kimentünk. Becsapták mögöttünk az ajtót, mi pedig egyedül maradtunk a Sátán-világa ellen. Utoljára a Mészárlás Éjszakáján láttam Rampeigot, azóta nem. Minden megváltozott. Nem gondoltam, hogy pár hónap alatt ekkora változások történnek. A bátyám már járt kint korábban, mesélte milyenek lettek az utcák, a házak, de nem tudtam elképzelni. És most, mintha egy tűz körül mesélt ijesztő történetbe csöppentem volna.
- Belmiro, mond csak...-félbeszakított, lepisszegett.
- Ne beszélj hangosan! -suttogta.
- Rendben, bocsi. -suttogtam már én is -De Belmiro hol szerzünk mi ételt? -kérdeztem.
- A régi boltokban már nincs étel, Evan tudta, hogy ételre van szükségünk a fent maradáshoz, így mind üres. Viszont minden faluban van néhány ház, aminek a pincéjében van étel, ital. Egy van a harangozó házánál, a másik a temetőnél, a harmadik pedig az erdőben.
- Melyikhez megyünk?
- A templomhoz el kell valahogy jutni, az pedig a városon át van, ami kihalt, így arra nem. A boszorkány állítólag a temetőnél átkozza el a halottakat, így arra nem tanácsolom. Az erdőbe viszont senki se megy és annyira nyílt sem, mint az út. Az erdőbe megyünk. -bólintottam. Mentünk egy darabig a legtöbb háznak vagy nyitott volt az ajtaja és belül-kívül romos, vagy zárt és jól biztosított. Mikor a falu végén jártunk, Amandine néni háza előtt, a lábam a földbe gyökerezett, a számon kezdtem venni a levegőt, és rángatózott a szemem. Sírni kezdtem, pánikolni, eltakartam a szemem és arra gondoltam, hogy ez csak egy álom és nem valóság. A bátyám odajött átölelt, majd levette a szememről a kezem. Mikor vissza akartam nézni az előbb látottra, a bátyám maga felé fordította az arcom.
- Ne nézz oda! Szörnyűségek történtek itt, ebben a két hónapban. Tudom, hogy félsz...Én is félek. De vigyázok rád, Marina. -nézett a szemembe. Én meg töröltem a szemem és ismét arra néztem. A ház előtt Amandine volt darabokban, körülötte pár holló, a testén pedig legyek. A ház ajtaja le volt szakadva, a falon száradt vér volt nyomokban.
Nem mentünk annál a háznál távolabb, mert kezdett sötétedni. Az erdőben egy sziklás részen raktunk tűzet, és sok-sok lehullott levél közé vágtam magam.
- Még ez az erdő is más volt. -sóhajtottam.
- Minden más volt. -rázta a fejét a bátyám.
- Jó Istenem vigyázz ránk! -néztem fel az égre.
- Vigyázz a mi szeretteinkre...-folytatta a bátyám.
- Segíts meg minket utunk során. -néztem a bátyámra.
- Védj meg minket minden rossztól, és minden nem e világitól.
- Ámen. -hajtottam le a fejem.
- Ámen. -ismételte meg.
Ezután lehunytam a szemem, összekulcsoltam imába a kezem és elaludtam. Hajnalban mocorgásokat hallottunk, felkeltünk. A bátyám körül nézett, nem tudta merről jönnek a hangok. Reménykedtünk, hogy csak egy állat. De mióta van remény? Egy Drevor volt. Ez volt a Sátán egyetlen olyan teremtménye, ami emberből lett. Ha egy embert saját kezűleg megölt a Sátán-fia, Drevor lett belőle. A régi mi voltuk elszállt, és csak a gonoszság maradt.
Az egyik bokorból kiugorva ott állt előttünk görbén, kopasz fejjel, egyik szeme kirohadva, a bal lábában egy lyuk tátongott, a szájára pedig vér volt rászáradva. Forgatni kezdte a fejét, majd elordította magát és a bátyám felé kezdett szaladni.
- Ne! -kiabáltam és elindultam a bátyám irányába. A Drevor elkapta a bátyám nyakát és a fa törzséhez nyomta. A száját a nyakához emelte, de még nem harapott bele. Felvettem a földről egy kisebb sziklát és a fejének szerettem volna vágni, de a bátyám elkezdte rázni a fejét, és suttogta, hogy ne. Én nem hallgattam rá és a fejének vágtam, abból pedig alvadt vér kezdett folyni. Lassan hátra nézett, bele a szemembe.
- Fuss Marina, fuss! -kiabálta el magát a bátyám és átszúrt egy botot a szörny hasán. Futni kezdtem, amilyen gyorsan csak tudtam. Abban a pillanatban az erdőt sem ismertem fel, minden olyan ismeretlen volt, nem tudtam merre futok. Mikor úgy gondoltam elég távol vagyok, lehajoltam és kapkodni kezdtem a levegőt. A csendet a bátyám kiáltása verte föl.Sírni kezdtem és szorítottam a fejem. Nem tudtam abbahagyni a sírást, csak zokogtam, a fa törzsének dőltem. Mit tehettem volna? Egyedül. Haza kellett jutnom. Egy kis kerülővel visszajuthatok a faluba, viszont a másik végén, így az utcákon kellesz folytatnom utam. De nem érdekelt. Csak haza akartam jutni. Nem tudtam mit tennék akkor, ha egy szörnyszülöttel összetalálkoznék. Nem volt semmim, csak a hitem.
Kiskoromban sokat voltam az erdőben. Télen szánkóztam, hóembert építettem. Tavasszal virágokat szedtem. Nyáron, ősszel pedig labdáztam, bújócskáztam, fogócskáztam, vagy csak sétáltam. Szerettem ezt az erdőt. Ha valaki megbántott és egyedül szerettem volna lenni mindig idejöttem. Ha többen voltak az erdőben, akkor sem találkoztam velük, mert a rampeigo-i erdő nagyon nagy. Legtöbb részén még az út sincs kijárva.
Most minden olyan félelmetes volt, semmiben sem láttam a szépet, eszembe se jutna ilyen helyen sétálni. A mindig zöld lombú fákon legtöbbször madarak voltak, télen sem volt ám üres. A kopasz, lombtalan fákat, mindig hó borította. Most viszont a legtöbb fa leégve,kiszáradva állt, vagy véres kötelek lógtak le róluk. Bármerre néztem ez a látvány fogadt.
- Minden más volt. -rázta a fejét a bátyám.
- Jó Istenem vigyázz ránk! -néztem fel az égre.
- Vigyázz a mi szeretteinkre...-folytatta a bátyám.
- Segíts meg minket utunk során. -néztem a bátyámra.
- Védj meg minket minden rossztól, és minden nem e világitól.
- Ámen. -hajtottam le a fejem.
- Ámen. -ismételte meg.
Ezután lehunytam a szemem, összekulcsoltam imába a kezem és elaludtam. Hajnalban mocorgásokat hallottunk, felkeltünk. A bátyám körül nézett, nem tudta merről jönnek a hangok. Reménykedtünk, hogy csak egy állat. De mióta van remény? Egy Drevor volt. Ez volt a Sátán egyetlen olyan teremtménye, ami emberből lett. Ha egy embert saját kezűleg megölt a Sátán-fia, Drevor lett belőle. A régi mi voltuk elszállt, és csak a gonoszság maradt.
Az egyik bokorból kiugorva ott állt előttünk görbén, kopasz fejjel, egyik szeme kirohadva, a bal lábában egy lyuk tátongott, a szájára pedig vér volt rászáradva. Forgatni kezdte a fejét, majd elordította magát és a bátyám felé kezdett szaladni.
- Ne! -kiabáltam és elindultam a bátyám irányába. A Drevor elkapta a bátyám nyakát és a fa törzséhez nyomta. A száját a nyakához emelte, de még nem harapott bele. Felvettem a földről egy kisebb sziklát és a fejének szerettem volna vágni, de a bátyám elkezdte rázni a fejét, és suttogta, hogy ne. Én nem hallgattam rá és a fejének vágtam, abból pedig alvadt vér kezdett folyni. Lassan hátra nézett, bele a szemembe.
- Fuss Marina, fuss! -kiabálta el magát a bátyám és átszúrt egy botot a szörny hasán. Futni kezdtem, amilyen gyorsan csak tudtam. Abban a pillanatban az erdőt sem ismertem fel, minden olyan ismeretlen volt, nem tudtam merre futok. Mikor úgy gondoltam elég távol vagyok, lehajoltam és kapkodni kezdtem a levegőt. A csendet a bátyám kiáltása verte föl.Sírni kezdtem és szorítottam a fejem. Nem tudtam abbahagyni a sírást, csak zokogtam, a fa törzsének dőltem. Mit tehettem volna? Egyedül. Haza kellett jutnom. Egy kis kerülővel visszajuthatok a faluba, viszont a másik végén, így az utcákon kellesz folytatnom utam. De nem érdekelt. Csak haza akartam jutni. Nem tudtam mit tennék akkor, ha egy szörnyszülöttel összetalálkoznék. Nem volt semmim, csak a hitem.
Kiskoromban sokat voltam az erdőben. Télen szánkóztam, hóembert építettem. Tavasszal virágokat szedtem. Nyáron, ősszel pedig labdáztam, bújócskáztam, fogócskáztam, vagy csak sétáltam. Szerettem ezt az erdőt. Ha valaki megbántott és egyedül szerettem volna lenni mindig idejöttem. Ha többen voltak az erdőben, akkor sem találkoztam velük, mert a rampeigo-i erdő nagyon nagy. Legtöbb részén még az út sincs kijárva.
Most minden olyan félelmetes volt, semmiben sem láttam a szépet, eszembe se jutna ilyen helyen sétálni. A mindig zöld lombú fákon legtöbbször madarak voltak, télen sem volt ám üres. A kopasz, lombtalan fákat, mindig hó borította. Most viszont a legtöbb fa leégve,kiszáradva állt, vagy véres kötelek lógtak le róluk. Bármerre néztem ez a látvány fogadt.
rainbow_glittercat
Javította: F.R.G
(17.04.14)
Javította: F.R.G
(17.04.14)
